Posztmodern felfogás a képzőművészetben

Judy Chicago: Ünnepi vacsora

Képzőművészet, önazonosítás, a másság nyílt vállalása, sokkolás a tudomány gyors fejlődése a művészet eszköztárára is hatással van: lézer, holográfia, optikai csalódásokra építő művészeti ágak (OP art, de ez még neoavantgardként kezelhető, ezt tovább fejlesztették), kinetikus művészet.
Szélsőségek a művészetben – minimal art (geometrikusra leszőkített világ), koncept art (fogalmakkal dolgozó művészeti ág, a vizualitás nem fontos számára), Malevich művészetének folytatása – teljesen tiszta, geometrikus absztrakció.

Ezzel szemben megjelennek olyan irányzatok is, amelyek a személyes
élményt, a szubjektív létállapotot helyezik az előtérbe – Gesztusfestészet, magánmitológiák, akciók, stb.

Pattern paiting (tapétafestészet a 70-es évektől) – a minimal arttal és a technicista törekvésekkel szembeni művészet, színes dekoratív festőiség jellemzi. Átvesz elemeket a nagyvárosi látványvilágból, felhasználja a nagy elődök Fauvok leegyszerűsített világát, felidézi a nagy művészet harmonikus, derűs, felszabadult, kiegyensúlyozott látványvilágát, de ő maga már többé nem hisz a festői aranykorban. Szemléletmódjuk ironikus, távolságtartó és frivol (tiszteletlen, kegyeletsértő) – Graffiti – ötletesség, kreativitás, mozgalmasság, de ugyanakkor üres dekorativitás, cél és tartalom nélküli gesztusok is jellemzik.
Szándékos provokáció, elkülönülés szándéka – feministák és homoszexuálisok csoportja, akik különböző programmal jelentkeznek. Sokszor nem is a közönség sokkolása a cél, hanem önmaguk elfogadtatása önmagukkal és a társadalom széles rétegével.

Judy Chicago – The Dinner Party (Ünnepi vacsora)– installáció, különböző anyagokból készült, nem feltétlen a provokáció a szándék, tele van rejtett és kevésbé rejtett, a nőiségre utaló szimbólumokkal. A nőiesség, az intellektualizmus, a női egyéniség és tehetség diadala és toteme ez az asztal. 39 nő számára van megterítve, akik a művészettörténetben fontos szerepet játszottak, a teríték egyrészt magára a művészre utal, másrészt a nőiség és a szexualitás nyílt ünneplése. Az ellen az általános beidegződés ellen emeli fel szavát, mely szerint a nő jobb ha megmarad a varrás esetleg a porcelánfestés mellett, de a nagy, komoly művészetbe már ne follyon bele.

Louise Borgeouis – Az ő plasztikáiban egyértelműen a férfi jelenik meg, de inkább mint feminista kritika fogható fel mindez. A férfi festők és szobrászok egyik legkedveltebb témája a női test, a női akt. Mindenki természetesnek veszi, és alig van olyan művész, aki ne jelenítette volna meg legalább egyszer ilyen módon a női szépséget. Viszont, ha férfit ábrázolnak ugyanígy, az már zavarba ejtő és a férfi társadalom nagyon gyorsan kikéri magának ezt a frivolitást. Borgeouis plasztikáival a férfi nemiséggel szembesít bennünket, sokszor ironikus, sokszor vulgáris módon. Ez a vulgaritás talán egyfajta válaszként is felfogható – válasz a női nemiség megmutatása, a testiséggé alacsonyított intellektuális szubjektum, a nő képletes megcsonkítása ellen. A tárgyiasítás ellen harcol a legjobban.

Robert Mapplethorpe – fotóinak jelentős része két féle tabu ledöntésének összekapcsolásából ered: az egyik a homoszexualitás ténye, a másik a faji megkülönböztetés. Speciálisan New York-i alkotóművész, aki elsősorban az ottani közösség képmutatásaira, fóbiáira reagál. Már az amerikai közönség megszokta a homoszexualitással kapcsolatos témák napirendiségét. Bár igaz, hogy a nyilvános jelekre (egymás kezének megfogása, vagy csók- gondoljunk Madonnára és Brittnire) még nagyon érzékenyen reagálnak, és nyílt színű provokációnak veszik. Amíg a szomszéd nem látja, addig csak esetleg tud róla, addig a „Lila akácköz” nyugodt és békés. Viszont, ha a titok kiderül- az emberek megvetik a másikat, és száműzik hétköznapjaikból és tudatukból az egykori barátot. Igy feltehető a kérdés, nem az emberi képmutatás pellengérre állítása-e a művész másodlagos célja.

Sadie Lee – A Mona Lisa témáját már nagyon sokan feldolgozták. Lee tudatosan választotta a művészettörténet legszebb női portréjának átdolgozását. Talán van egy kis áthallás is, hiszen a művészettörténetben Da Vincit sokan homoszexuálisnak állították be, és a Mona Lisa vonásaiban az ő arcvonásait vélték felfedezni. Ez az alkotás megint csak úgy fogható fel mint válasz arra a társadalmi képre, ahogy az egynemű társkapcsolatban a nőket elképzelték – az egyik nő a kapcsolatban a férfi szerepét vállalja fel.

Nancy Fried – az ő terrakotta plasztikáiban megint csak olyan kényes témát, tabut feszeget, amelyhez a társadalom szintén többféleképpen reagál. Saját mellműtétének a története, fájdalma gyakran téma alkotásaiban. Érdekes a férfiak és nők hozzáállása ezekhez az alkotásokhoz. A férfiak nagy része zavarban van és elutasítják, a nők pedig agresszívnak tartják.


Neoklasszicizmus, fotorealizmus

A művészek nagy része visszatér egyes történelmi korszakok művészeti felfogásaihoz, - ez egyfajta visszatérés a modernizmus előtti korszakokhoz. Kedvelt korszak a 16-17. század németalföldi művészete, a reneszánsz és a barokk festészet. A téma viszont jellegzetesen hétköznapi és 20-21.századi – felismerhető jegyekkel (márkanév, üzletközpontok, jellegzetes épületek, modern szituációk).