Vázlatok a modernről és posztmodernről

Ricard Estes /fotorealista olajfestmény/
Modern és posztmodern határán, a posztmodern jelenség –

- A rombolás is művészet? - művészetben dekonstrukciós folyamatok zajlanak le /romboló, haladásellenes/, értékromboló és értékeket átminősítő folyamatok
- Megváltozott erőviszonyok - a tőke függetlenedik a munkától, a munkaerőpiac és a „világot irányító erők” rendszere egyre átláthatatlanabb, cél: irányítani, befolyásolni és ilyen módon hatalmat szerezni mások fölött. Minél rövidebb idő alatt minél több haszon.
- „Az ember tragédiája” - az ember egyre inkább fogyasztó mint termelő
- új típusú nemzetközi munkamegosztás alakul ki: a nagy kézműves igényű ipar a harmadik világba költözik, ott olcsó a munkapiac /Kína/
- „Hószárnyú Béke” - világháború és a hidegháború véget ért, de elterjednek a nukleáris fegyverek, békesség és biztonság, világbéke és egység iránti igény és jelszó – fokozódik a türelmetlenség /sokféle háború, terrorizmus/ - 2001. szeptember 11.- Wortrade center elleni támadás – új háborúfajta jelenik meg
- Globalizáció - ökológiai válság, az élővilág és az ember élete súlyos fenyegetettségbe kerül, éhínség és természeti katasztrófák, megbomlott természeti egyensúly.
- „Nézünk mint a moziban” - médiumok a mindennapi élet részévé válnak /TV, számítógép, internet/. A hétköznapi élet megváltozik – technikai médiumok, technikai fetisizmus / több időt spórol az ember, több dolgot tud még elvégezni, megnő a fogyasztása/ - az ember azért fontos, mert mások számára hasznot hoz /A komputerizált társadalom a szabályozás és az ellenőrzés gépezete lehet, s magában hordja a személyiség szabadságának korlátozottságát./ Az egyén úgy védekezik, hogy saját érzelmeiből és képzeletéből merít erőt.
- „Bús lelkem vidámsága” - a világ egyszerre lenyűgöző és riasztó, feloldhatatlan ellentétek /Az egyén félelmeit a filmes alkotások fogalmazzák meg a legjobban – Cyber-punk filmek: technikai világvége, kiszolgáltatottság – Terminátor, Alien, Armageddon, Matrix stb.
- összemosódnak olyan fogalmak, amelyeket a modernben az ember még el tudott választani: eredeti termék és tömegtermék, magas kultúra és tömegkultúra, köznapi valóság és a művészet világa
- Őszinteség vagy divat? - konvencióellenes magatartás – kettős nemi identitás kérdése, a homoszexualitás nyílt vállalása, a megszokottól való tudatos eltérés – főleg az öltözködésben,divatban, deviancia, szélsőséges ultranacionalista csoportok reneszánsza /újfasiszta, szkin, félkatonai szervezetek, gárdák stb./
„Versemnek hőse én vagyok” - az egyéniségkultusz szélsőséges dimenziókat öltött – az egyéniséget generálják a divatszakemberek, a piac a médián keresztül /”legyél egyéniség, vegyél Levis farmert”/, valójában sérül az egyén szabadságjoga. A másik oldalról viszont nincs vagy szinte alig van visszatartó erő – bármit meg lehet valósítani az egyéniség „zászlaja alatt”.


A posztmodern művészet jelenségei és jellegzetességei

Egységes stílus kérdése - nincs behatárolható stílus, nincsenek olyan stílusjegyek, amely alapján egy nagyobb csoportot be lehetne határolni /mint például a kubizmus, vagy a Pop art esetében/
Technikai determináció - inkább a technikai megoldás dominál, ez alapján ismerhető fel alkotók egy csoportja – tehát nem a tartalom a domináns, hanem a forma: Land art, video art, body art. A technikai médiumoknak fontos szerepe van a műfaji határok összemosódásában. Korunk új művészeti formái maguk a médiák.
Műfaji határok nélkül - Összemosódnak a határok az egyes műfajok között, nem lehet megállapítani egyértelműen, hogy színházi -, tánc- vagy pantomim előadást láttunk, vagy irodalmi felolvasó estet, esetleg egy képzőművészeti kiállítás része volt az akció – performance, happening.
Stíluspluralizmus – a posztmodern megkerüli azt a jellegzetességet, amellyel az avantgárd és neoavantgárd rendelkezett: elfogad többféle, akár egymásnak ellentmondó szemléletet, a különböző stílusok egymás mellet élését ösztönzi,
Önkifejezés, mint művészi cél - Az én önkifejezésének semmi sem szab határt – így nehezen értelmezhető alkotások születnek, illetve senki sem meri kétségbe vonni az adott alkotás művészi értékét / ez olyan, mintha mindenki elfogadná, hogy a király meztelen, miközben dicsérik a ruháját. A mesében az emberek ezt félelemből tették, a posztmodernben pedig azért, mert már belefáradtak igazuk bizonygatásába/.
Ősforrás – Az egyes stílusoknál vagy művészettörténeti korszakoknál gyakran vizsgálják a kiindulópontot, vagy azt a korábbi korszakot, amelyikhez az adott korstílus megpróbál visszatérni (pl.: barokk-középkor, klasszicizmus-antik,). A posztmodern esetében nem találunk egy ilyen kapcsolódási pontot. Mindent hasznosítani tud, olyan, mint egy olvasztótégely – többféle anyag is jól megfér egymás mellett. A posztmodern művészet gyakori forrása viszont a korábbi korok mitológiája, vagy ha azokkal nem tud mit kezdeni, akkor teremt magának egyet.
A művészi érték megbonthatósága - A művészeti alkotást nem tartja szentségnek, bátran hozzányúl, átalakítja, előző korok festményeit felhasználja, vagy csak egyszerűen átfesti, a versből vagy a szövegből kihúz részleteket, így új szöveget hoz létre – szinte kötelezővé válik a kétértelműség
A tényszerűség kényszerűsége? - A történelmi tényeket a regény vagy a film esetében teljesen lazán kezeli, nem fontos a történelmi hűség. Valótlan dolgokat valósnak állítanak be – főleg a filmben látunk ilyen megoldásokat a hatás kedvéért. Ebben a témában a nagy áttörést a Forrest Gump jelentette, amely ironikusan összefoglalja az amerikai történelmet, az amerikai létet és a nagy amerikai álmot – történelmi hamisítás a filmen /a főszereplő fekete-fehér filmkockákon szerepel eredeti történelmi eseményeken, hiteles történelmi személyekkel./
Újszerűség - Törekednek az egyénire, az újszerűre, a másiktól való eltérésre. Bizonyítási kényszer – „én olyat tudok, amit más nem”.
Szemléletmód és eszköz - Groteszk, abszurd, irónia, gúny. Ha már nincs ereje újat alkotni, vagy csak egyszerűen saját korlátai miatt nem képes rá, még mindig felmelegíthető a jól bevált példa: az eddigiek átértékelése, tagadása, kigúnyolása.
- Ultramodern – törekvés a szélsőségesen, kihívóan újszerű megoldásokra.

Posztmodern felfogás a képzőművészetben

Judy Chicago: Ünnepi vacsora

Képzőművészet, önazonosítás, a másság nyílt vállalása, sokkolás a tudomány gyors fejlődése a művészet eszköztárára is hatással van: lézer, holográfia, optikai csalódásokra építő művészeti ágak (OP art, de ez még neoavantgardként kezelhető, ezt tovább fejlesztették), kinetikus művészet.
Szélsőségek a művészetben – minimal art (geometrikusra leszőkített világ), koncept art (fogalmakkal dolgozó művészeti ág, a vizualitás nem fontos számára), Malevich művészetének folytatása – teljesen tiszta, geometrikus absztrakció.

Ezzel szemben megjelennek olyan irányzatok is, amelyek a személyes
élményt, a szubjektív létállapotot helyezik az előtérbe – Gesztusfestészet, magánmitológiák, akciók, stb.

Pattern paiting (tapétafestészet a 70-es évektől) – a minimal arttal és a technicista törekvésekkel szembeni művészet, színes dekoratív festőiség jellemzi. Átvesz elemeket a nagyvárosi látványvilágból, felhasználja a nagy elődök Fauvok leegyszerűsített világát, felidézi a nagy művészet harmonikus, derűs, felszabadult, kiegyensúlyozott látványvilágát, de ő maga már többé nem hisz a festői aranykorban. Szemléletmódjuk ironikus, távolságtartó és frivol (tiszteletlen, kegyeletsértő) – Graffiti – ötletesség, kreativitás, mozgalmasság, de ugyanakkor üres dekorativitás, cél és tartalom nélküli gesztusok is jellemzik.
Szándékos provokáció, elkülönülés szándéka – feministák és homoszexuálisok csoportja, akik különböző programmal jelentkeznek. Sokszor nem is a közönség sokkolása a cél, hanem önmaguk elfogadtatása önmagukkal és a társadalom széles rétegével.

Judy Chicago – The Dinner Party (Ünnepi vacsora)– installáció, különböző anyagokból készült, nem feltétlen a provokáció a szándék, tele van rejtett és kevésbé rejtett, a nőiségre utaló szimbólumokkal. A nőiesség, az intellektualizmus, a női egyéniség és tehetség diadala és toteme ez az asztal. 39 nő számára van megterítve, akik a művészettörténetben fontos szerepet játszottak, a teríték egyrészt magára a művészre utal, másrészt a nőiség és a szexualitás nyílt ünneplése. Az ellen az általános beidegződés ellen emeli fel szavát, mely szerint a nő jobb ha megmarad a varrás esetleg a porcelánfestés mellett, de a nagy, komoly művészetbe már ne follyon bele.

Louise Borgeouis – Az ő plasztikáiban egyértelműen a férfi jelenik meg, de inkább mint feminista kritika fogható fel mindez. A férfi festők és szobrászok egyik legkedveltebb témája a női test, a női akt. Mindenki természetesnek veszi, és alig van olyan művész, aki ne jelenítette volna meg legalább egyszer ilyen módon a női szépséget. Viszont, ha férfit ábrázolnak ugyanígy, az már zavarba ejtő és a férfi társadalom nagyon gyorsan kikéri magának ezt a frivolitást. Borgeouis plasztikáival a férfi nemiséggel szembesít bennünket, sokszor ironikus, sokszor vulgáris módon. Ez a vulgaritás talán egyfajta válaszként is felfogható – válasz a női nemiség megmutatása, a testiséggé alacsonyított intellektuális szubjektum, a nő képletes megcsonkítása ellen. A tárgyiasítás ellen harcol a legjobban.

Robert Mapplethorpe – fotóinak jelentős része két féle tabu ledöntésének összekapcsolásából ered: az egyik a homoszexualitás ténye, a másik a faji megkülönböztetés. Speciálisan New York-i alkotóművész, aki elsősorban az ottani közösség képmutatásaira, fóbiáira reagál. Már az amerikai közönség megszokta a homoszexualitással kapcsolatos témák napirendiségét. Bár igaz, hogy a nyilvános jelekre (egymás kezének megfogása, vagy csók- gondoljunk Madonnára és Brittnire) még nagyon érzékenyen reagálnak, és nyílt színű provokációnak veszik. Amíg a szomszéd nem látja, addig csak esetleg tud róla, addig a „Lila akácköz” nyugodt és békés. Viszont, ha a titok kiderül- az emberek megvetik a másikat, és száműzik hétköznapjaikból és tudatukból az egykori barátot. Igy feltehető a kérdés, nem az emberi képmutatás pellengérre állítása-e a művész másodlagos célja.

Sadie Lee – A Mona Lisa témáját már nagyon sokan feldolgozták. Lee tudatosan választotta a művészettörténet legszebb női portréjának átdolgozását. Talán van egy kis áthallás is, hiszen a művészettörténetben Da Vincit sokan homoszexuálisnak állították be, és a Mona Lisa vonásaiban az ő arcvonásait vélték felfedezni. Ez az alkotás megint csak úgy fogható fel mint válasz arra a társadalmi képre, ahogy az egynemű társkapcsolatban a nőket elképzelték – az egyik nő a kapcsolatban a férfi szerepét vállalja fel.

Nancy Fried – az ő terrakotta plasztikáiban megint csak olyan kényes témát, tabut feszeget, amelyhez a társadalom szintén többféleképpen reagál. Saját mellműtétének a története, fájdalma gyakran téma alkotásaiban. Érdekes a férfiak és nők hozzáállása ezekhez az alkotásokhoz. A férfiak nagy része zavarban van és elutasítják, a nők pedig agresszívnak tartják.


Neoklasszicizmus, fotorealizmus

A művészek nagy része visszatér egyes történelmi korszakok művészeti felfogásaihoz, - ez egyfajta visszatérés a modernizmus előtti korszakokhoz. Kedvelt korszak a 16-17. század németalföldi művészete, a reneszánsz és a barokk festészet. A téma viszont jellegzetesen hétköznapi és 20-21.századi – felismerhető jegyekkel (márkanév, üzletközpontok, jellegzetes épületek, modern szituációk).

Dekorativitás, metaforikus üzenet vagy funkcionalizmus

Siklós Mária: Nemzeti Színház, Budapest

/rövid vázlat a modern és posztmodern építészetről/

A modern kor gondolkodása lineáris, mechanikus és determinisztikus, a posztmoderné nem-lineáris, kreatív és nyitott. Míg a modern építészet funkcionalista és egysíkú, a posztmodern építészet jelentéssel teli, érzékeny a történelemre, és persze összetett – akár építészeti újszimbolizmus is lehetne a neve.

Lineáris – folyamatszerű, előrehaladó vagy egyenes vonalú gondolkodásmód, az ok-okozat lineáris összefüggésén alapul. Egy adott problémát egy bizonyos szemszögből képes megközelíteni.
Mechanikus - tudományos gondolkodásmódot jelent (a tudományt azonosították a technikával).
Determinisztikus – tudományos világnézet, a történelmi, társadalmi fejlődés törvényszerűségeiből kikövetkeztethető vagy megismerhető maga a jövő (a kommunista ideológia alapja).

1977-es híres könyvében Charles Jencks a modern építészet halálát pontos helyhez és dátumhoz kötötte, bejelentve egyúttal a posztmodern építészet megszületését is.

A koraantik kortól kezdve, egészen a 19.század építészeti historizmusáig az építészetben jelen volt a díszítő motívum, az alak – antropomorfizmus /görög templom felosztása/. Gaudí a szecesszióban egy egészen új stílust alkotott meg, ahol a funkció másodlagos volt. Ha valaki meglátta az általa épített házat vagy házsort, nem azt kérdezte, hogy hány szoba van benne, milyen a kilátás az erkélyről, vagy van-e benne beépített konyhaszekrény, hanem valószínűleg ez lehetett a reakció: „ebben akarok lakni”. Inkább hasonlított egy mesebeli kastélyra, vagy egy óriás sárkányra, mint lakóházra. Az anyagfelhasználás terén viszont rendkívül modern volt: például a Sagrada Familia templommal kapcsolatban – vasbeton, előre gyártott elemek, és a betonba beépített szemét és törmelék, amelyek mai napig kiállnak a falakból.
Adolf Loos: "Kívánatos lenne, hogy néhány év során teljesen lemondjunk az ornamensről, amivel a gondolkodásunk olyan épületek konstruálására összpontosulhatna, amelyek csakis a meztelenségükkel hatnak."
A modern építészet már ezt az elgondolást követi. A funkció válik fontossá, száműzik az ornamentikát, egysíkúak az épületek. Mottója a rendeltetés – pontosan megtervezett épületegyüttes. Közös tulajdonságuk, hogy a teret geometrikus formákra egyszerűsített alapelemekből építik fel. A nálunk ismert modern építészet /1950-1970/80/ a szocialista realista jelzőt viseli magán, amely a nyugati koncepciótól eltér – minden egyszerű és egységes, mindenkinek ugyanaz jut.
„Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem. /Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem./ Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem” /Venturi/ - elindított egy folyamatot, amelyet Charles Jankes posztmodernként azonosított. Metafora az építészetben – szexuális szimbolika, kettősség , rejtett tartalom, utalás stb.

Kortárs kelet-szlovákiai művészet

2008. május 16-án nyílt kiállítás a kassai Jakoby Gyula Galéria kiállítótermében, a Kelet-Szlovákiában élő képzőművészek alkotásaiból. A tárlat vegyesnek számít több szempontból is: a fiatal képzőművészeken kívül az idősebb generáció is képviseltette magát, akiknek az alkotómunkája meghatározó nemcsak a keleti régióban, hanem talán egész Szlovákiában is, ugyanakkor valóban átfogó képet nyújt a szlovákiai kortárs művészetről. A kiállításon részt vett Tóth József és Suchoža József tanár úr is. Suchoža József szobrászművész foto dokumentációkat és manipulált fotókat állított ki, melyek a Borsiban készített installációiról készültek.


Tóth József festőművész két nagyméretű festményét állította ki Születés valamint Bűn címmel. Mindkét művész alkotása az emberi lélek mélységeibe kalauzol el bennünket. Tóth József képei az emberi gondolkodás folyamatain keresztül az ember örök dilemmáival foglalkoznak: bűn, lelkiismeret-furdalás, gyónás, a feloldás és megváltásban való reménykedés – bűnbocsánat. Képeinek színei, a festésmodor, a képszerkesztés az expresszivitásra való hajlamot tükrözik, és alátámasztják a bűnbocsánatban reménykedő ember lelki felindultságát, zaklatottságát. A Bűn című képén felismerhető a kereszt motívum, melybe szinte fájdalmasan van belekarcolva a „Bocsásd meg” kifejezés. Színben a vörös, a sárga, valamint a fekete (sötét tartomány) uralja a képet. A sötét utalhat a bűnre, de lehet akár a gyász szimbóluma is – amely szinte „felfeszül” a képsík közepén, a vörös az áldozat, a fájdalom színe, a sárga szín pedig jelképezheti a megváltásban, bűnbocsánatban való hitet, a reményt. A háttérben gyerek kézírásával megjelenik az Úri ima, a Mi Atyánk, így válik maga a szöveg egyszerre a kompozíció és a képértelmezés részévé. Ha valaki nem ismeri a képciklus létrejöttének valódi hátterét, értelmezheti úgy is a képet, mint Kosztolányi Dezső, A szegény kisgyermek panaszai c. versciklusának darabjait: Olyan szereplíra-szerepjáték részeként is értelmezhető az alkotás, melyben a gyermeki szerep segítségével tud csak a felnőtt ember őszintén, gátlások nélkül beszámolni lelkének apró rezdüléseiről, bűnről, hitről és megváltásról. Tóth József képei őszinték, elgondolkodtatóak, szuggesztívek és felkavaróak egyszerre.

írta: Fecsó Szilárd