Reggel

Sötét volt. A hangja tompán búgott a fülemben, de meg se próbáltam tudomást venni róla. Szemhéjamon átsütött a gyönge fény, s én lassan kinyitottam a szemem. Azt láttam, amit minden ébredésnél: ugyanazt a szobát tele megunt, régi bútorokkal, a zongora méltóságteljesen meresztgette rám billentyűit. A falak rajzokkal, fényképekkel, összelopkodott poszterekkel és táblákkal voltak beborítva. Az ágyon és a székeken kazlakban álltak a ruhák, a szalagfüggönyön átsütő gyér napsugarakban porszemek kavarogtak. A gitár és a cselló ott hevert a ruhahegyek tetején, porosan, elfeledten.

A hang újra belebúgott a fülembe, de ezúttal nem menekülhettem előle. Reggel van, igen, ráadásul hétfő reggel. Mintha végtelen kis élet születne mindig a végtelen hetekkel, olyan élet, amit kezdetben gyűlölök, el akarom dobni, majd megszeretem és együtt bámuljuk a gyönyörű tájat a hófedte hegycsúcsokon. A kék egen lyukat ütnek a felhők fehér foltjai, vetkőző fák éles ágai merednek ki a horizont hullámos vonalából. A nap magasan süt, sugarai arcunkat simogatják. Végül leszánkázunk a hegyoldalon és örömittasan merülünk álomba a lenyugvó nappal. És minden áldott hétfőn egy ilyen kis élet kezdődik, és minden vasárnap egy ilyen kis élet múlik el. Elszárad, elhervad, mint az őszi virág, és mosolyogva sétál a halálba.

A kakaó íze édesen végigcsorgott száraz torkomon és szétáradt hűlt gyomromban. Éreztem a bögrét a kezemben, éreztem a meleget a testemben, a hideget a lábamban. Mintha minden tagom egy külön világ része lenne és az agyam lenne a kapocs.

Belibegtem a fürdőszobába, pucér lábamat hűtötte a hideg csempe. Mindent csak félálomban, szempilláimon át érzékeltem. Ahogyan a mentholos fogkrém kiűzi számból a tej ronda utóízét, ahogy a habos massza egészen az államig csordul. A nap elkezdődött, az idő csak ment, és én még azt sem voltam hajlandó tudatosítani, hogy valóban létezem. Kiöblítettem a számat, majd az arcomra fröcsköltem egy kis vizet. Úgy hatott, mint egy pofon. A szemem felpattant. Belebámultam a tükörbe, ahonnan víztől csöpögő arcú, borzas hajú lány bámult vissza. Lány... lány. A szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Újabb hangok búgtak fel. Bűnös. És utálom. De mégis, van benne valami vonzó. Ujjaink összeértek, lassan az orrunk is, bűnös... Lehet, hogy én vagyok az ő tükörképe, nem ő az enyém. Szemeink barna tengerré olvadtak össze. Bűnös.

***

Kiléptem az utcára. Az arcomat megcsapta a csípős hideg. Éreztem a ruhám alatt ahogyan végigszalad rajtam, bejárja testem minden porcikáját. Felbámultam: az ég szürkén meredt rám, a fellegek füstként kavarogtak odafent. Köd volt. Elindultam a járdán, lépteim szokatlanul hangosak voltak a síri csöndben. A köd homályából emberalakok bontakoztak ki, körvonalaikat egyre tisztábban rajzolta meg az idő ecsetje. Elhaladtak mellettem, sziluettjeik elhomályosultak és eltűntek, elvesztek a ködben. Talán ott sem voltak soha. Talán csak én láttam őket, mint mindenkit, akik folyton maguk elé meredve, gépiesen szedik a lábaikat. Talán ők csak a Tenger színén lépdelnek, és soha nem merülnek a feketéllő, félelmetes víztömegek mélyére.

A fülemben megszólalt a zongora. És ekkor már börtönben voltam. Egy olyan cellából próbáltam kitörni, ahol igazából szívesen gubbasztottam. Indái körültekertek, s én mosolyogva próbáltam őket letépni magamról. Térdre borulva vallottam neki szerelmet, mégis átkoztam amiért fogva tart. Megpróbáltam felébreszteni magam mielőtt még túlságosan elrugaszkodom a földtől. Láttam az egyhangú háztömböket amint semmitmondóan bámulnak rám vak szemeikkel. Újabb alakok tűntek elő a semmiből és nyelte el őket a köd. Talán ott sem voltak soha...

Hűs szél simogatta meg hajamat, éreztem a talpam alatt a talajt. Vad villám szelte ketté az eget, s a menny bús dalra fakadt. Magam elé meredve szedtem a lábam. A testemben zengő zongoraszó egyre csak húzott le a feneketlen szakadékba. Újra körülöleltek az indák, miket gyűlöltem, bár tudtam, ha eleresztenének, kínok közt üvöltenék fel. Az ég könnyekben tört ki, a betonon fekete pöttyök jelentek meg, a cseppek belehulltak a pocsolyákba. A látvány minden kis részlete elbűvölt, még a vízgyűrűk lassú növekedése is csoda volt. A Föld csordultig van gyönyörrel, igen. Égig érő fák végeláthatatlan tengere tornyosult felém, hullámai elleptek, eltörpültem a világ hatalmasságában. A szél nevetve rombolta porrá a nyarat. A szakadék feneke sötétségbe veszett s a zongora, mint egy szirén, hívogatott az ismeretlenbe.

Tóth Flóra II. A