Ősz van (Variációk egy Villon-versre)

Hajam, mely rég hosszú volt, barna és sörényes,
Most fehér hajfelhőben lebeg suta fejem körül,
De kilátszik alóla koponyám, rút, fényes,
S egykor dús ajkú szám most fogatlanul örül.

Homlokom ráncolódik harmonika módjára,
Kefeszerű szemöldökömnek is hűlt helye már,
Hosszú szempilláim helye sem más már, csak pára,
Szemüregeimben forog egy fénytelen szempár.

Közöttük egy görbe kampószerű fajzat,
Hajdan üres orrlyukamból burjánzik a szőr,
Pofacsontom egy szögletes mértani alakzat,
Ósdi testemről hámlik a száraz, szürke bőr.

Minden csontom nyikorog, mint egy ósdi szerkezet,
A csúf vénség nyomora egyre csak zsugorít,
Sokszor cserben hagyott már a rozsdás, vak emlékezet,
Vad pókháló szövi be elmém sötét zugait.

Magányom bús óráiban önmagamba fordulok,
Egy szürke, gyászos gondolat mardossa a lelkem,
Lassan omlanak alá a gyönge reményoszlopok,
Gondok heves harca ontja a vért bennem.


Emlékek hajnalán nyitom fel szememet,
A szellemek suttogják, hogy eljött az idő,
Odakint a szél süvít, hívogat engemet,
Beragyogja szobámat a szivárványos eső.

A szirten állva hajlongok a széltámadta fákkal,
Létem e világon immár fölös, haszontalan,
Sós könnycseppem egyesül a rideg óceánnal,
Egy megsárgult levél hull a mélybe... ősz van.

írta: Bók Anita & Tóth Flóra (Variációk egy Villon-versre)