Vázlatok a modernről és posztmodernről

Ricard Estes /fotorealista olajfestmény/
Modern és posztmodern határán, a posztmodern jelenség –

- A rombolás is művészet? - művészetben dekonstrukciós folyamatok zajlanak le /romboló, haladásellenes/, értékromboló és értékeket átminősítő folyamatok
- Megváltozott erőviszonyok - a tőke függetlenedik a munkától, a munkaerőpiac és a „világot irányító erők” rendszere egyre átláthatatlanabb, cél: irányítani, befolyásolni és ilyen módon hatalmat szerezni mások fölött. Minél rövidebb idő alatt minél több haszon.
- „Az ember tragédiája” - az ember egyre inkább fogyasztó mint termelő
- új típusú nemzetközi munkamegosztás alakul ki: a nagy kézműves igényű ipar a harmadik világba költözik, ott olcsó a munkapiac /Kína/
- „Hószárnyú Béke” - világháború és a hidegháború véget ért, de elterjednek a nukleáris fegyverek, békesség és biztonság, világbéke és egység iránti igény és jelszó – fokozódik a türelmetlenség /sokféle háború, terrorizmus/ - 2001. szeptember 11.- Wortrade center elleni támadás – új háborúfajta jelenik meg
- Globalizáció - ökológiai válság, az élővilág és az ember élete súlyos fenyegetettségbe kerül, éhínség és természeti katasztrófák, megbomlott természeti egyensúly.
- „Nézünk mint a moziban” - médiumok a mindennapi élet részévé válnak /TV, számítógép, internet/. A hétköznapi élet megváltozik – technikai médiumok, technikai fetisizmus / több időt spórol az ember, több dolgot tud még elvégezni, megnő a fogyasztása/ - az ember azért fontos, mert mások számára hasznot hoz /A komputerizált társadalom a szabályozás és az ellenőrzés gépezete lehet, s magában hordja a személyiség szabadságának korlátozottságát./ Az egyén úgy védekezik, hogy saját érzelmeiből és képzeletéből merít erőt.
- „Bús lelkem vidámsága” - a világ egyszerre lenyűgöző és riasztó, feloldhatatlan ellentétek /Az egyén félelmeit a filmes alkotások fogalmazzák meg a legjobban – Cyber-punk filmek: technikai világvége, kiszolgáltatottság – Terminátor, Alien, Armageddon, Matrix stb.
- összemosódnak olyan fogalmak, amelyeket a modernben az ember még el tudott választani: eredeti termék és tömegtermék, magas kultúra és tömegkultúra, köznapi valóság és a művészet világa
- Őszinteség vagy divat? - konvencióellenes magatartás – kettős nemi identitás kérdése, a homoszexualitás nyílt vállalása, a megszokottól való tudatos eltérés – főleg az öltözködésben,divatban, deviancia, szélsőséges ultranacionalista csoportok reneszánsza /újfasiszta, szkin, félkatonai szervezetek, gárdák stb./
„Versemnek hőse én vagyok” - az egyéniségkultusz szélsőséges dimenziókat öltött – az egyéniséget generálják a divatszakemberek, a piac a médián keresztül /”legyél egyéniség, vegyél Levis farmert”/, valójában sérül az egyén szabadságjoga. A másik oldalról viszont nincs vagy szinte alig van visszatartó erő – bármit meg lehet valósítani az egyéniség „zászlaja alatt”.


A posztmodern művészet jelenségei és jellegzetességei

Egységes stílus kérdése - nincs behatárolható stílus, nincsenek olyan stílusjegyek, amely alapján egy nagyobb csoportot be lehetne határolni /mint például a kubizmus, vagy a Pop art esetében/
Technikai determináció - inkább a technikai megoldás dominál, ez alapján ismerhető fel alkotók egy csoportja – tehát nem a tartalom a domináns, hanem a forma: Land art, video art, body art. A technikai médiumoknak fontos szerepe van a műfaji határok összemosódásában. Korunk új művészeti formái maguk a médiák.
Műfaji határok nélkül - Összemosódnak a határok az egyes műfajok között, nem lehet megállapítani egyértelműen, hogy színházi -, tánc- vagy pantomim előadást láttunk, vagy irodalmi felolvasó estet, esetleg egy képzőművészeti kiállítás része volt az akció – performance, happening.
Stíluspluralizmus – a posztmodern megkerüli azt a jellegzetességet, amellyel az avantgárd és neoavantgárd rendelkezett: elfogad többféle, akár egymásnak ellentmondó szemléletet, a különböző stílusok egymás mellet élését ösztönzi,
Önkifejezés, mint művészi cél - Az én önkifejezésének semmi sem szab határt – így nehezen értelmezhető alkotások születnek, illetve senki sem meri kétségbe vonni az adott alkotás művészi értékét / ez olyan, mintha mindenki elfogadná, hogy a király meztelen, miközben dicsérik a ruháját. A mesében az emberek ezt félelemből tették, a posztmodernben pedig azért, mert már belefáradtak igazuk bizonygatásába/.
Ősforrás – Az egyes stílusoknál vagy művészettörténeti korszakoknál gyakran vizsgálják a kiindulópontot, vagy azt a korábbi korszakot, amelyikhez az adott korstílus megpróbál visszatérni (pl.: barokk-középkor, klasszicizmus-antik,). A posztmodern esetében nem találunk egy ilyen kapcsolódási pontot. Mindent hasznosítani tud, olyan, mint egy olvasztótégely – többféle anyag is jól megfér egymás mellett. A posztmodern művészet gyakori forrása viszont a korábbi korok mitológiája, vagy ha azokkal nem tud mit kezdeni, akkor teremt magának egyet.
A művészi érték megbonthatósága - A művészeti alkotást nem tartja szentségnek, bátran hozzányúl, átalakítja, előző korok festményeit felhasználja, vagy csak egyszerűen átfesti, a versből vagy a szövegből kihúz részleteket, így új szöveget hoz létre – szinte kötelezővé válik a kétértelműség
A tényszerűség kényszerűsége? - A történelmi tényeket a regény vagy a film esetében teljesen lazán kezeli, nem fontos a történelmi hűség. Valótlan dolgokat valósnak állítanak be – főleg a filmben látunk ilyen megoldásokat a hatás kedvéért. Ebben a témában a nagy áttörést a Forrest Gump jelentette, amely ironikusan összefoglalja az amerikai történelmet, az amerikai létet és a nagy amerikai álmot – történelmi hamisítás a filmen /a főszereplő fekete-fehér filmkockákon szerepel eredeti történelmi eseményeken, hiteles történelmi személyekkel./
Újszerűség - Törekednek az egyénire, az újszerűre, a másiktól való eltérésre. Bizonyítási kényszer – „én olyat tudok, amit más nem”.
Szemléletmód és eszköz - Groteszk, abszurd, irónia, gúny. Ha már nincs ereje újat alkotni, vagy csak egyszerűen saját korlátai miatt nem képes rá, még mindig felmelegíthető a jól bevált példa: az eddigiek átértékelése, tagadása, kigúnyolása.
- Ultramodern – törekvés a szélsőségesen, kihívóan újszerű megoldásokra.

Posztmodern felfogás a képzőművészetben

Judy Chicago: Ünnepi vacsora

Képzőművészet, önazonosítás, a másság nyílt vállalása, sokkolás a tudomány gyors fejlődése a művészet eszköztárára is hatással van: lézer, holográfia, optikai csalódásokra építő művészeti ágak (OP art, de ez még neoavantgardként kezelhető, ezt tovább fejlesztették), kinetikus művészet.
Szélsőségek a művészetben – minimal art (geometrikusra leszőkített világ), koncept art (fogalmakkal dolgozó művészeti ág, a vizualitás nem fontos számára), Malevich művészetének folytatása – teljesen tiszta, geometrikus absztrakció.

Ezzel szemben megjelennek olyan irányzatok is, amelyek a személyes
élményt, a szubjektív létállapotot helyezik az előtérbe – Gesztusfestészet, magánmitológiák, akciók, stb.

Pattern paiting (tapétafestészet a 70-es évektől) – a minimal arttal és a technicista törekvésekkel szembeni művészet, színes dekoratív festőiség jellemzi. Átvesz elemeket a nagyvárosi látványvilágból, felhasználja a nagy elődök Fauvok leegyszerűsített világát, felidézi a nagy művészet harmonikus, derűs, felszabadult, kiegyensúlyozott látványvilágát, de ő maga már többé nem hisz a festői aranykorban. Szemléletmódjuk ironikus, távolságtartó és frivol (tiszteletlen, kegyeletsértő) – Graffiti – ötletesség, kreativitás, mozgalmasság, de ugyanakkor üres dekorativitás, cél és tartalom nélküli gesztusok is jellemzik.
Szándékos provokáció, elkülönülés szándéka – feministák és homoszexuálisok csoportja, akik különböző programmal jelentkeznek. Sokszor nem is a közönség sokkolása a cél, hanem önmaguk elfogadtatása önmagukkal és a társadalom széles rétegével.

Judy Chicago – The Dinner Party (Ünnepi vacsora)– installáció, különböző anyagokból készült, nem feltétlen a provokáció a szándék, tele van rejtett és kevésbé rejtett, a nőiségre utaló szimbólumokkal. A nőiesség, az intellektualizmus, a női egyéniség és tehetség diadala és toteme ez az asztal. 39 nő számára van megterítve, akik a művészettörténetben fontos szerepet játszottak, a teríték egyrészt magára a művészre utal, másrészt a nőiség és a szexualitás nyílt ünneplése. Az ellen az általános beidegződés ellen emeli fel szavát, mely szerint a nő jobb ha megmarad a varrás esetleg a porcelánfestés mellett, de a nagy, komoly művészetbe már ne follyon bele.

Louise Borgeouis – Az ő plasztikáiban egyértelműen a férfi jelenik meg, de inkább mint feminista kritika fogható fel mindez. A férfi festők és szobrászok egyik legkedveltebb témája a női test, a női akt. Mindenki természetesnek veszi, és alig van olyan művész, aki ne jelenítette volna meg legalább egyszer ilyen módon a női szépséget. Viszont, ha férfit ábrázolnak ugyanígy, az már zavarba ejtő és a férfi társadalom nagyon gyorsan kikéri magának ezt a frivolitást. Borgeouis plasztikáival a férfi nemiséggel szembesít bennünket, sokszor ironikus, sokszor vulgáris módon. Ez a vulgaritás talán egyfajta válaszként is felfogható – válasz a női nemiség megmutatása, a testiséggé alacsonyított intellektuális szubjektum, a nő képletes megcsonkítása ellen. A tárgyiasítás ellen harcol a legjobban.

Robert Mapplethorpe – fotóinak jelentős része két féle tabu ledöntésének összekapcsolásából ered: az egyik a homoszexualitás ténye, a másik a faji megkülönböztetés. Speciálisan New York-i alkotóművész, aki elsősorban az ottani közösség képmutatásaira, fóbiáira reagál. Már az amerikai közönség megszokta a homoszexualitással kapcsolatos témák napirendiségét. Bár igaz, hogy a nyilvános jelekre (egymás kezének megfogása, vagy csók- gondoljunk Madonnára és Brittnire) még nagyon érzékenyen reagálnak, és nyílt színű provokációnak veszik. Amíg a szomszéd nem látja, addig csak esetleg tud róla, addig a „Lila akácköz” nyugodt és békés. Viszont, ha a titok kiderül- az emberek megvetik a másikat, és száműzik hétköznapjaikból és tudatukból az egykori barátot. Igy feltehető a kérdés, nem az emberi képmutatás pellengérre állítása-e a művész másodlagos célja.

Sadie Lee – A Mona Lisa témáját már nagyon sokan feldolgozták. Lee tudatosan választotta a művészettörténet legszebb női portréjának átdolgozását. Talán van egy kis áthallás is, hiszen a művészettörténetben Da Vincit sokan homoszexuálisnak állították be, és a Mona Lisa vonásaiban az ő arcvonásait vélték felfedezni. Ez az alkotás megint csak úgy fogható fel mint válasz arra a társadalmi képre, ahogy az egynemű társkapcsolatban a nőket elképzelték – az egyik nő a kapcsolatban a férfi szerepét vállalja fel.

Nancy Fried – az ő terrakotta plasztikáiban megint csak olyan kényes témát, tabut feszeget, amelyhez a társadalom szintén többféleképpen reagál. Saját mellműtétének a története, fájdalma gyakran téma alkotásaiban. Érdekes a férfiak és nők hozzáállása ezekhez az alkotásokhoz. A férfiak nagy része zavarban van és elutasítják, a nők pedig agresszívnak tartják.


Neoklasszicizmus, fotorealizmus

A művészek nagy része visszatér egyes történelmi korszakok művészeti felfogásaihoz, - ez egyfajta visszatérés a modernizmus előtti korszakokhoz. Kedvelt korszak a 16-17. század németalföldi művészete, a reneszánsz és a barokk festészet. A téma viszont jellegzetesen hétköznapi és 20-21.századi – felismerhető jegyekkel (márkanév, üzletközpontok, jellegzetes épületek, modern szituációk).

Dekorativitás, metaforikus üzenet vagy funkcionalizmus

Siklós Mária: Nemzeti Színház, Budapest

/rövid vázlat a modern és posztmodern építészetről/

A modern kor gondolkodása lineáris, mechanikus és determinisztikus, a posztmoderné nem-lineáris, kreatív és nyitott. Míg a modern építészet funkcionalista és egysíkú, a posztmodern építészet jelentéssel teli, érzékeny a történelemre, és persze összetett – akár építészeti újszimbolizmus is lehetne a neve.

Lineáris – folyamatszerű, előrehaladó vagy egyenes vonalú gondolkodásmód, az ok-okozat lineáris összefüggésén alapul. Egy adott problémát egy bizonyos szemszögből képes megközelíteni.
Mechanikus - tudományos gondolkodásmódot jelent (a tudományt azonosították a technikával).
Determinisztikus – tudományos világnézet, a történelmi, társadalmi fejlődés törvényszerűségeiből kikövetkeztethető vagy megismerhető maga a jövő (a kommunista ideológia alapja).

1977-es híres könyvében Charles Jencks a modern építészet halálát pontos helyhez és dátumhoz kötötte, bejelentve egyúttal a posztmodern építészet megszületését is.

A koraantik kortól kezdve, egészen a 19.század építészeti historizmusáig az építészetben jelen volt a díszítő motívum, az alak – antropomorfizmus /görög templom felosztása/. Gaudí a szecesszióban egy egészen új stílust alkotott meg, ahol a funkció másodlagos volt. Ha valaki meglátta az általa épített házat vagy házsort, nem azt kérdezte, hogy hány szoba van benne, milyen a kilátás az erkélyről, vagy van-e benne beépített konyhaszekrény, hanem valószínűleg ez lehetett a reakció: „ebben akarok lakni”. Inkább hasonlított egy mesebeli kastélyra, vagy egy óriás sárkányra, mint lakóházra. Az anyagfelhasználás terén viszont rendkívül modern volt: például a Sagrada Familia templommal kapcsolatban – vasbeton, előre gyártott elemek, és a betonba beépített szemét és törmelék, amelyek mai napig kiállnak a falakból.
Adolf Loos: "Kívánatos lenne, hogy néhány év során teljesen lemondjunk az ornamensről, amivel a gondolkodásunk olyan épületek konstruálására összpontosulhatna, amelyek csakis a meztelenségükkel hatnak."
A modern építészet már ezt az elgondolást követi. A funkció válik fontossá, száműzik az ornamentikát, egysíkúak az épületek. Mottója a rendeltetés – pontosan megtervezett épületegyüttes. Közös tulajdonságuk, hogy a teret geometrikus formákra egyszerűsített alapelemekből építik fel. A nálunk ismert modern építészet /1950-1970/80/ a szocialista realista jelzőt viseli magán, amely a nyugati koncepciótól eltér – minden egyszerű és egységes, mindenkinek ugyanaz jut.
„Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem. /Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem./ Szeretem az olyan elemeket, amelyek inkább hibridek, mint "tiszták"; inkább megalkuvásokkal terhesek, mint "símák"; inkább torzak, mint "őszinték"; inkább többértelműek, mint "megformáltak"; amelyek visszásak és személytelenek; unalmasak és "érdekesek"; inkább konvencionálisak, mint "formatervezettek"; inkább befogadóak, mint kirekesztőek; inkább szószátyárok, mint egyszerűek, inkább csökevényesek, mint újítók; inkább következetlenek és félreérthetők, mint egyértelműek és tiszták. A rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél. Elfogadom az öncélúságot, és mindenben a kettősséget hirdetem” /Venturi/ - elindított egy folyamatot, amelyet Charles Jankes posztmodernként azonosított. Metafora az építészetben – szexuális szimbolika, kettősség , rejtett tartalom, utalás stb.