Csillaut (with Shamane) VIDEOKLIP

Aki lemaradt volna a videoklip premierjéről az itt megnézheti :-)

Csillaut (with Shamane) videoklip hamarosan

A Márai gimi jelenlegi, illetve volt diákjai, hétvégente keményen dolgoznak a dunaszerdahelyi in:formation nevezetű zenekar klippjének a forgatásán majd két hónapja. A zenekar 2009-es Bristol  nevezetű albumját INNEN tölthetitek le, és a 2010-es An Angel Fell Remixes című album is INNEN ingyen letölthető. Mindenkit szeretettel várunk érettségi után a májusi premier bulira. Bővebb információk hamarosan! Illetve a klipp hivatalos oldalára kerül majd fel minden a leghamarabb.

Alkotók: Pribék Gábor, Tisza Balázs
Főszereplő: Kudernács Csaba
Storyboard: Bocsárszky Zsolt
Festmény: Gorynitzki Adrienn
További kulcsemberek: Dudás Bálint, Éliás Ádám, Győri Csaba, Mihály Mátyás, Szabó Adrienn.

Ízelítőnek íme egy pár fotó a forgatásról:

Hétvége a Római Magyar Akadémián

   A levegő sűrű és párás, igen, még illatosabb is. Délután a kellemesen gyönge napfény, a motorok zaja, a kiabálások, nevetések, és koccintások városa, amely az egyik legélhetőbb Európában. Beleszeretni könnyű, elhagyni annál nehezebb, de aki ellátogat, bizonyára vissza is tér még párszor. Főleg, ha érmét dob a Trevi-kútba!

   Látogatásunk ezúttal rövid volt, és próbákkal zsúfolt. Összesen három éjszaka. Gál Tamás, a Komáromi Jókai Színház tagja, és édesapám, Dudás Péter közösen egy egyórás felolvasó-estet tartottak a Római Magyar Akadémia falai között. Márai Sándor Kassai őrjárat című regényéből vettek ki részleteket, és állították össze. A regény az író utolsó kassai látogatását mutatja be, ahogyan körbejárja a várost, előjönnek gyermekkori emlékei, ifjúságának derűs évei, konkrét utcák, épületek. A felolvasást Pribék Gábor erre az alkalomra készített filmje tette még érdekesebbé, a kép tökéletes összhangban volt a szöveggel, így a néző irodalmi szűrőn keresztül járhatta végig Kassa városát. Izgalmas volt látni továbbá a differenciát; városunk jelenlegi arculata erősen eltér attól, amit Márai látott, és örökített meg könyvében. A próbák eleinte ráérősen, majd később egyre feszültebben zajlottak. Főként az önállóan gondolkodó projektor makacssága volt idegőrlő. Két percnyi vetítés után úgy gondolta, túlságosan felforrósodott, így biztonsági okokból leállt működni. Ezt a problémát később sem sikerült kiküszöbölni, de megtörtént a csoda, és szerencsére az előadáson végig kitartóan vetített. Így a projektorral vívott küzdelemben sikerült felülkerekednem.

Az előadásra körülbelül százötven ember látogatott el. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy számban élnek magyarok Rómában, akik kíváncsiak a produkcióra. Az előadás után rengeteg pozitív visszajelzés érkezett a közönség felől.

   A Római Magyar Akadémia a '20-as évek végétől működik az olasz fővárosban. Székhelye, a Falconieri-palota a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, többek között azért, mert számos pompás részletét az egyetemes barokk művészet nagymestere, Francesco Borromini alakította ki.

Azért vásárolták meg a különleges szépségű épületet, mert azt akarták – miként a bejárat falára illesztett emléktábla is említi –, hogy a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek méltó otthona legyen az Örök Városban. Az akadémia falain belül mozogva olyan érzésem támadt, mintha Magyarországon volnék, ugyanis az ott élők többnyire kutatók, ösztöndíjas diákok, magyar nemzetiségű egyetemisták és papok. Az előzmények visszanyúlnak az 1890-es évekre, amikor megnyíltak a Vatikáni Titkos Levéltár kapui. Fraknói Vilmos címzetes püspök és történész akadémikus saját pénzén villát épített, hogy megfelelő szálláshelyet biztosítson a a Rómába érkező magyar kutatóknak. Pár évvel később a művészek számára egy Szépművészeti Akadémiát hozott létre. Alapítványait később a magyar állam vette át, és beillesztette a Collegium Hungaricum keretébe. Az ekkoriban kibontakozó ösztöndíjpolitika célja az volt, hogy az olasz kapcsolat révén szerezzék meg azt az európai tudást, amellyel a harmadára zsugorodott Magyarország a maga kulturális értékeit bizonyíthatja a nagyvilágnak. Ehhez hasonló akadémiák működnek még Berlinben, Párizsban, New Yorkban, Madridban és Londonban is. 

   A római akadémián a második világháború kitöréséig huzamosabb ideig itt munkálkodott Kerényi Károly, és Szerb Antal is – tudtam meg az akadémiában dolgozóktól –, de az intézet ösztöndíjasai között olyan neveket találunk, mint Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Ottlik Géza.

   A munka mellett mindössze egy nap jutott városnézésre. Ekkor jártam negyedszer Rómában. Sajnos a Sixtus-kápolnát ezúttal sem sikerült megtekintenem. Az olasz rendőr lelkesen hirdette, hogy „Monday morning, Monday morning...” de sajnos már vasárnap elhagytuk a várost. Majd legközelebb remélem sikerrel járok. Mindamellett sikerült ezt-azt megtudnom a Falconieri-palotáról, a Collegium Hungaricum rendszeréről, az ott élő magyarokról és minden látogatásnál egyre többet a városról.

Hazafelé a fémdetektor sikítása mellett meg kellett válnunk pár üveg olívaolajtól, de ezt leszámítva zökkenőmentes és tartalmas út volt.

írta: Dudás Bálint

Győry Attila - Ütközés

Győry Attila Ütközés

Ha az irodalomnak van pereme, az Ütközés ide tartozik. Akárhonnan nézzük, nem szokványos alkotás, pedig a maga nemében egyedülálló. A regény hősei különböző embertípusok (mindegyikőjüket mélységesen megveti társadalmunk), mégis világunk részei, itt élnek közöttünk. Annak a világnak a komponensei, mely számunkra rejtett, de kétségtelenül jelen van, anélkül, hogy tudomást vennénk róla. Az éjszakai élet sötét figurái, akik szentjánosbogárfény-szerűen jelennek meg itt, vagy ott, a jól megszokott nagyvárosban, a füstös lokálok, szennyes utcák sárgás, éji fényében.
A regény legelőször Púpos jellemét mutatja be, a XX.-XXI. századi őrült művészvilág egyik valódi „underground” figuráját, az írót, aki kétes társaságokban elvegyülve, vagy éppen koszos melegbárokban kutat inspiráció után, hogy perverz szennylapokat töltsön meg igénytelen cikkekkel. A szerző így mutatja be, s ez a legigazabb leírás: „egy elpusztult galaxis utolsó, megmaradt kémholdja”. Igazán szeretetreméltó karakter, bájosan extrém kalandjai pedig sokszor megrázóak. Különböző szituációit gyakran nyomdafestéket nem, vagy alig tűrő szavakkal lehet csak igazán árnyalni. Púpos nem riad vissza a gyorsító drogoktól, ráadásul alkoholista. Viselkedése korántsem szokványos, illúziók és hallucinációk játszadoznak vele. Elméje olyannyira alá van rendelve az alkoholnak, hogy az idült alkoholistáknál meglehetősen gyakran fellépő betegség mutatkozik meg nála, a delirium tremens – ezt a betegséget az író „alkohol hercegé”-nek nevezi. Púpos egyébként hisz a reinkarnációban, és a dinnyében.
A második hős Nico, a néger drogdealer. Nico elegánsan öltözködik, nem küzd pénzügyi nehézségekkel, korrekt árus. A szerző az ő jellemén keresztül mutatja be a pókhálószerű drogvilágot, a sajátos hierarchiát, és a vevő-árus kapcsolatot, ami forgásban tartja világunkat. A regény fő témája ugyanis mi vagyunk. Az eladás és vétel hatalmas mozgató tömege. A fogyasztói társadalom egyik ága a drogpiac is. Nico gyakorlatilag kis hal, főként kokaint árul. Hitelesen mutatja be a Vevők kiéhezett, gerjedt falkáját, mely elég gyakori, és észrevehető jelenség a nagyobb városokban. Bátorkodom olyat mondani, hogy Nico a legépelméjűbb a főhősök közül.
A harmadik, s egyben utolsó hős, Igor. Igor több szempontból is szenvedő figura. Napjainkban egyre gyakoribb ez az embertípus. A külvilággal alig-alig érintkezik, gyorsétterembe jár, apró kódtöredékek és szoftverek képezik számára a gyönyört, a monitor fénye pedig a megnyugvást – egy programozó. Talán mondanom sem kell, hogy ő is drogfogyasztó, akár a többiek.
Győry Attila látszólag társadalmunk legalját szedte össze, de a könyv egészen mást sugall. Ők az új, „Techno-Pop” társadalmunk előjelei, vagy tagjai. A szerző evvel a könyvével határokat feszeget, a megváltozott értékrend morális, vagy etikai határait, sőt azt is, hogy meddig lehet elmenni a határokon túl. A regény hősei önmaguk rabjai, akiket leszippant a modern kori vécé, aminek peremén mi egyensúlyozunk untalan. Púpos, Nico és Igor tehetetlenül zuhantak alá, és vették tudomásul, hogy a környezetük, a felgyorsult életritmus és a fogyasztók átláthatatlan tömege, az egyetlen és örök perpetuummobile áldozatai lettek.
Szabadon vállalták be a végső ütközést.

írta: Dudás Bálint

Fecsó Szilárd Tarzisz felé

Fecsó Szilárd Tarzisz felé

„Művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni.” - olvastam a magyarországi Balkon kortárs művészeti magazin egyik hasábján. Ezt megerősíti E. H. Gombrich olvasmányos művészettörténet könyve, melyben azt írja a szerző, hogy a nagybetűs MŰVÉSZET nem létezik, csak művészek vannak. És megvallva még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki ezt a témát vagy esetleg ennek a hatalmas és szerteágazó szellemi síkon működő valaminek egy egészen apró részét is definiálni tudná. Nincs rá szükség.
Akárhogy is, úgy vélem hatalmas felelősség erről írni. Lehet, hogy nem nekem kéne megírnom ezt a cikket, többek között azért, mert személyes kapcsolatom van a művésszel, illetve a képeken szereplő néhány emberrel.

Ahhoz képest, hogy Szilárd mennyire „titokban tartotta” az eseményt, elég nagy tömeg gyűlt össze. A kiállítást Veress Zsuzsa, pápai rajztanár nyitotta meg, beszédét pedig Kozsár Zsuzsanna fordította szlovák nyelvre. A megnyitó elegáns szolidsága egy nagyon különös, bizsergető és kellemes légkört teremtett. Úgy véltem felfedezni, hogy nagy érdeklődés fogadta az újabb, gipsz alapú festményeit, melyeket Katona György festőművész barátságának köszönhet. Van egyfajta meghatározhatatlan, majdhogynem misztikus hatása ezeknek a képeknek, az is valószínű, hogy a visszatörölt fekete festék mélyedésekben való megülése hordozza magában a melankóliát. Számomra itt-ott részleteiben grafikus hatást nyújt. Szilárd képeiben, művészetében jelentősek a vallási töltetű gondolatok, formák és szimbólumok. Nagy hatással van rá az erdélyi, zsoboki művésztelep, sokszor emlegeti, és mindig őszinte örömmel gondol vissza az ott töltött időre. Többször jártam én is Erdélyben, és sejtem mi foghatta meg. A szinte érintetlen természet ősi tisztasága, az ott élő emberek végtelen vendégszeretete mindenkit elvarázsol.
Úgy gondolom, hogy az expo kiváltképp jól sikerült. Hangulatát tekintve valamiért a már említett melankólia jellemzi. Egy kereső ember gondolatai, jelenlegi munkái.

írta: Dudás Bálint

Képzőművészeti tábor – Hatfa, 2010

   A tábor legelőször kétezer-nyolcban volt megrendezve, utána volt két év technikai szünet, ami különböző hiányoknak tudható be, ilyen például a pénz. Elég nehéz tizennégy napot megpályázni, viszont ez lenne az ideális. Asszimilálódni kell, és ez a folyamat eltart pár napig. 

   A Szőlőskétől körülbelül három-négy kilométerre fekvő szocreál azbeszt-szigetelésű faház csoportosulás ideális hely táborok szervezéséhez. Kissé talán ellent mondok magamnak, de valóban inspiratív környezet. A tábori munka négy szekcióban folyt: kerámia (Éliás Ádám vezetésével), festészet (Fecsó Szilárd vezetésével), új média (Suchoža József vezetésével, aki a besztercebányai képzőművészeti egyetemen tanít), és grafika (Komjáti Zsolt irányításával). 

A szekciókban valódi, értékes munka folyt, aminek kézzel fogható, vagy látható végeredményei lettek. Feltűnően magas színvonalúak voltak Pribék Gábor videoistalációi, projekciói. Az egész műhely, az összes szekció fő célja a kísérletezés volt, így a grafikaműhely prései alatt sörös dobozok kilapított négyzetei hagytak nyomot a papíron, a festészet gipsz alapú farostlemezeket használt fel, a kerámia-műhely vezetője üveg-olvasztással próbált modern szobrot faragni az elektromos kemencében – ezt azonban kevesebb sikerrel. Szellemüdítő táplálkozás egy ilyen workshop a Márai Sándor Gimnázium Képzőművészet-tagozatos diákjai (és volt diákjai) számára. 

   Akik ott voltak, nem bánták meg, talán csak az instant-tea, és a gumimüzli volt az egyetlen akadály az éppen felújítás alatt álló balesetveszélyes járda mellett, melynek aljából szilaj, rozsdás, kiálló vasak nehezítették meg a közlekedést. Jövőre újult erővel, és remélhetőleg kevesebb esővel indul a tábor.

írta: Dudás Bálint.

Életképek és alkotások a Galériában.

Forma és MikroPiknik fesztivál 2010

Forma Fesztivál és Mikro Piknik alkotótábor (május 31. - június 5.) 

Az idei Forma igazán megmutatta, hogyan kell összművészeti találkozót csinálni. Már másodszor. Többek között főleg alkotó fiatalok (és nem fiatalok) kellenek hozzá, amiből egy rahedli van a környéken. A Mikro Piknik és a Forma összegyúrásával keletkezett katyvasz adja meg a workshop (műhely) hangulatot. A két fesztiválból született hat nap a kultúra, zene, irodalom, képzőművészet jegyében telt.

Kiállított többek között a Kassai Márai Sándor Gimnázium Művészeti Tagozata, valamint Szabó Máté, és Baranyovics Borisz, továbbá felvidéki képzőművészek - Tóth József, és Fecsó Szilárd. A fesztivál irodalmi részét Saróka Liliána, és Óváry Anna vitte, akik egy kellemes, borozós-gitáros késődélutánt adtak ajándékba az érdeklődőknek. Koncertekből sem volt ám hiány! Fellépett az Uno Y Medio – a Másfél nevű magyar zenekar új felállása, az Intim Torna Illegál – a Kistehén Tánczenekar új formációja, a Jóvilágvan nevű felvidéki zenekar, továbbá a dunaszerdahelyi Information, és Moustache is.

A hasonló rendezvények elősegítik a művészetek közti kommunikációt, valamint teret nyújt a fiataloknak, akik meg szeretnék mutatni magukat másoknak.


Videó
GALÉRIA:

Események / 09-10 / PiknikForma Festival

írta: Dudás Bálint

Reggel

Sötét volt. A hangja tompán búgott a fülemben, de meg se próbáltam tudomást venni róla. Szemhéjamon átsütött a gyönge fény, s én lassan kinyitottam a szemem. Azt láttam, amit minden ébredésnél: ugyanazt a szobát tele megunt, régi bútorokkal, a zongora méltóságteljesen meresztgette rám billentyűit. A falak rajzokkal, fényképekkel, összelopkodott poszterekkel és táblákkal voltak beborítva. Az ágyon és a székeken kazlakban álltak a ruhák, a szalagfüggönyön átsütő gyér napsugarakban porszemek kavarogtak. A gitár és a cselló ott hevert a ruhahegyek tetején, porosan, elfeledten.

A hang újra belebúgott a fülembe, de ezúttal nem menekülhettem előle. Reggel van, igen, ráadásul hétfő reggel. Mintha végtelen kis élet születne mindig a végtelen hetekkel, olyan élet, amit kezdetben gyűlölök, el akarom dobni, majd megszeretem és együtt bámuljuk a gyönyörű tájat a hófedte hegycsúcsokon. A kék egen lyukat ütnek a felhők fehér foltjai, vetkőző fák éles ágai merednek ki a horizont hullámos vonalából. A nap magasan süt, sugarai arcunkat simogatják. Végül leszánkázunk a hegyoldalon és örömittasan merülünk álomba a lenyugvó nappal. És minden áldott hétfőn egy ilyen kis élet kezdődik, és minden vasárnap egy ilyen kis élet múlik el. Elszárad, elhervad, mint az őszi virág, és mosolyogva sétál a halálba.

A kakaó íze édesen végigcsorgott száraz torkomon és szétáradt hűlt gyomromban. Éreztem a bögrét a kezemben, éreztem a meleget a testemben, a hideget a lábamban. Mintha minden tagom egy külön világ része lenne és az agyam lenne a kapocs.

Belibegtem a fürdőszobába, pucér lábamat hűtötte a hideg csempe. Mindent csak félálomban, szempilláimon át érzékeltem. Ahogyan a mentholos fogkrém kiűzi számból a tej ronda utóízét, ahogy a habos massza egészen az államig csordul. A nap elkezdődött, az idő csak ment, és én még azt sem voltam hajlandó tudatosítani, hogy valóban létezem. Kiöblítettem a számat, majd az arcomra fröcsköltem egy kis vizet. Úgy hatott, mint egy pofon. A szemem felpattant. Belebámultam a tükörbe, ahonnan víztől csöpögő arcú, borzas hajú lány bámult vissza. Lány... lány. A szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Újabb hangok búgtak fel. Bűnös. És utálom. De mégis, van benne valami vonzó. Ujjaink összeértek, lassan az orrunk is, bűnös... Lehet, hogy én vagyok az ő tükörképe, nem ő az enyém. Szemeink barna tengerré olvadtak össze. Bűnös.

***

Kiléptem az utcára. Az arcomat megcsapta a csípős hideg. Éreztem a ruhám alatt ahogyan végigszalad rajtam, bejárja testem minden porcikáját. Felbámultam: az ég szürkén meredt rám, a fellegek füstként kavarogtak odafent. Köd volt. Elindultam a járdán, lépteim szokatlanul hangosak voltak a síri csöndben. A köd homályából emberalakok bontakoztak ki, körvonalaikat egyre tisztábban rajzolta meg az idő ecsetje. Elhaladtak mellettem, sziluettjeik elhomályosultak és eltűntek, elvesztek a ködben. Talán ott sem voltak soha. Talán csak én láttam őket, mint mindenkit, akik folyton maguk elé meredve, gépiesen szedik a lábaikat. Talán ők csak a Tenger színén lépdelnek, és soha nem merülnek a feketéllő, félelmetes víztömegek mélyére.

A fülemben megszólalt a zongora. És ekkor már börtönben voltam. Egy olyan cellából próbáltam kitörni, ahol igazából szívesen gubbasztottam. Indái körültekertek, s én mosolyogva próbáltam őket letépni magamról. Térdre borulva vallottam neki szerelmet, mégis átkoztam amiért fogva tart. Megpróbáltam felébreszteni magam mielőtt még túlságosan elrugaszkodom a földtől. Láttam az egyhangú háztömböket amint semmitmondóan bámulnak rám vak szemeikkel. Újabb alakok tűntek elő a semmiből és nyelte el őket a köd. Talán ott sem voltak soha...

Hűs szél simogatta meg hajamat, éreztem a talpam alatt a talajt. Vad villám szelte ketté az eget, s a menny bús dalra fakadt. Magam elé meredve szedtem a lábam. A testemben zengő zongoraszó egyre csak húzott le a feneketlen szakadékba. Újra körülöleltek az indák, miket gyűlöltem, bár tudtam, ha eleresztenének, kínok közt üvöltenék fel. Az ég könnyekben tört ki, a betonon fekete pöttyök jelentek meg, a cseppek belehulltak a pocsolyákba. A látvány minden kis részlete elbűvölt, még a vízgyűrűk lassú növekedése is csoda volt. A Föld csordultig van gyönyörrel, igen. Égig érő fák végeláthatatlan tengere tornyosult felém, hullámai elleptek, eltörpültem a világ hatalmasságában. A szél nevetve rombolta porrá a nyarat. A szakadék feneke sötétségbe veszett s a zongora, mint egy szirén, hívogatott az ismeretlenbe.

Tóth Flóra II. A

Impresszió

Szkeptikus felhők kósza nyája
Legelész a szürke égen;
Hol vad záport zúdít a mélybe,
Hol csendben és szerényen
Figyeli a földi tájat, mit
Kék s zöld fátyol takar előle.
Mezők ezrein vonul árnyéka
A vén fákról a hegytetőre.

Ásítoznak a napsugarak.
Az alkonyat arany hintőpora
Szentjánosbogár-had álarcban
A horizontot beragyogja.
Ködbe burkolóznak a tavak,
Nyugovóra tér a kék s a zöld.
A virágok álmos tekintetét
Magába zárja a szunnyadó föld.

Éj beálltakor élénken zúg
Apró népe az erdőnek.
A fekete rét nyugalmát
Makacs,tompa nesz zavarja meg.
Világtalan vakondok serege
Halk sziszegéssel ostromolja,
S tüstént homokvárat épít
Anyaföld méhéből előbújva.

Bók Anita II. A

Férfi és nő viszonya Madách: Az ember tragédiája című művében

Zichy Mihály: Az ember tragédiája, II. szín

Férfi és nő viszonya Madách: Az ember tragédiája című művében

(elemzés)

Férfi és nő viszonya, illetve ebből a kapcsolatból származó problémák végigkísérik minden ember életét, kisebb-nagyobb mértékben meghatározva azt, hasonlóan az emberiség történelméhez. A férfi-nő kapcsolat alakulása rányomta bélyegét történelmünk alakulására, és merem állítani, a meghatározó történelmi események okai közt, ha nem is fő okozóként, de megtalálható iyen jellegű probléma. Nem véletlen, hogy Madách az emberiség történelmének végigkísérését fontosnak tartotta, hogy bizonyos képet adjon a férfi- nőviszonyról és a társadalomnak erre való hatásáról az adott korban.

Az ember tragédiája olvasása során meglepő volt számomra, hogy Madách annak ellenére, hogy életében nem lehettek igazán pozitív tapasztalatai a nőkkel- gondoljunk csak erős jellemű anyjára és szerencsétlen házasságára-, mégsem marasztalja el az egész női nemet, ahogy azt annyian tették, vagy tették volna. A férfi- nő viszony alakulását talán legjobban úgy vizsgálhatjuk meg ezen a művön keresztül, ha színről-színre megnézzük Ádám és Éva alakját, viselkedését és kapcsolatát.

Madách nem foglalkozik az őskor társadalmával, ahol az eddig bizonyítottnak tekintett matriarchális társadalomról szóló elméletet megdönteni látszik az egyenlőséget hirdető társadalommodell. Madách hőseit a Paradicsomba helyezi, itt láthatjuk őket először, ahogy már első mondataikkal egy alapjellemzést adnak nemükről. Éva az élet szépsége és gondtalansága felett örvendezik, Ádám ellenben a minden felett való uralkodást élteti. A beteljesült szerelem képe látható ebben a színben, idillikus képek, ahol megjelenik a nő gondoskodása és alázatossága. A szín végén mutatja meg a nőkre talán leggyakoribb kritikaként használt tulajdonságot, a kíváncsiságot. Ez az a kíváncsiság, mely a keresztény vallás szerint bűnbe vitte az egész emberiséget. Évának e kíváncsisága miatt volt a női nem olyan sokáig az egyház és a társadalom által is alacsonyabb rendűnek, a rosszra könnyebben hajlónak tekintve. (Éva, illetve a nő kíváncsisága már a görög mitológiában is megjelent, ilyen a szintén negatív kicsengéssel rendelkező Pandóra szelencéjéről szóló mítosz.)

A harmadik színben újabb jellemző tulajdonságok mutatkoznak a szereplőkön. Ádám, mint az erős és bátor fél a kiűzetés után területe védelméről gondoskodik, míg Éva, mint a magát hosszú ideig tartó felfogás szerint is a nők általában, a családi ház és élet hangulatát próbálta kellemesebbé tenni. Lucifer ajánlatára, hogy megnézhessék a világ alakulását az utánuk közetkező korokban, Ádám magasztos célokat választ. Kíváncsi, van-e értelme a szenvedéseinek és megpróbáltatásainak. Ezzel szemben az Éva által megnevezett cél elég közönséges, a saját, illetve a nő szépségének alakulására kíváncsi.

Az Egyiptomot ábrázoló negyedik színben Éva mint rabszolganő, bár Ádám- a fáraó- szeretője lesz, kényszer hatására cselekszik, ahogy azt tulajdonképpen ki is mondja:

"Óh, nagy fáraó,

Tudom, parancsod e pór végzete."

Éva gyászolná férjét, de félti életét, így nem mer ellemtmondani a magasan fölötte álló kényúrnak. Ádám szavai, melyekkel hízelegni akar a nőnek, elénkrajzolják a sokáig ideálisnak tartott nő és feleség alakját:

"Ne is kívánd, hogy légy, én kedvesem.

Eszem elég van önmagamnak,

Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

Sem a tudásért, mind ezt könyveimben

Sokkal jobban föllelhetem. Te csak beszélj

. . .

Te csak virág légy, drága csecsebecs,

Haszontalan, de szép, s ez érdeme."

Az ilyen nőelképzelés tartotta magát egész a XIX.századig, amikoris megkezdődtek a harcok az emancipáció kivívásáért.

A következő szín Athén, ahol Éva mint férjét féltő szerelmes nő és anya jelenik meg. Nem nagyravágyó, nem gazdagságot akar, hanem családi békéért könyörög az istenekhez. Ádám mint hadvezér rendelkezik a jó katona valamennyi nemes tulajdonságával. Évában egy hozzáillő társ jelenik meg, s így az ideális házaspár megtestesítői, akik családjukért és hazájukért minden áldozatra képesek.

A hatodik szín Rómában játszódik. Ádám és Éva fiatal, mulatozó, a szórakozástól lassan megcsömörlött társaság tagjai. Ádám, viselkedéséből ítélve egész jól érzi magát társai közt, önszántából nem törne ki ebből a körből, de Éva, mivel társaitól eltérő tulajdonságokkal rendelkezik és elüt ettől a felületes társaságtól, meg tudja akadályozni, hogy Ádám a társai hatására elsüllyedjen a város fertőjében. Ebben a színben is megfigyelhető a nő kétirányú, kétféle hatása: míg Éva Ádámra jótékonyan hat, társnői csak még romlottabbak lesznek "udvarlóikkal" egyetemben.

A kora középkorban Ádámot mint keresztes lovagot látjuk viszont, felruházva férfi-, lovagi- és keresztényi erényekkel. Éva a nőre kényszerített engedelmesség és vallásosság ábrázolója. Mivel a lány apja, bátyja, férje vagy gyámja tulajdonául szolgált, az azt tett vele, amit akart. Megtagadtathatta vele természetes igényeit, szerelemről a lány számára szó sem lehetett. A nőnek mindezt vállalnia kellett, sorsába nem lehetett beleszólása, vagy ha mégis, másik megoldásként választhatta a halált.

Míg az előző színekben Ádám és Éva alakja még a romlott társadalomban is megőrizte tisztaságát, a prágai szín változást hoz. Ádám mint tudós a megélhetés és a király kegyei miatt aprópénzre váltja tehetségét. Ezen az állapoton nem tud és talán nem is akar változtatni, ahogy feleségével való kapcsolatán sem. Éva viselkedése mutatja, hogy azért lett a tudós felesége, mert társadalmi elismerést remélt. Férjét lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználja, megcsalja és kigúnyolja. Mégis Éva az erősebb jellem a színben, és férje úgy ragaszkodik hozzá, mint egy elanyátlanodott gyermek.

A párizsi színben újra Éva az árnyaltabb jellem. Ismét a szerelem a fő motívum, de Éva a márkilány szerepében Ádám-Danton semmilyen kérésére sem tagadja meg nézeteit, álhatatos marad, még ha ezért halál vár is rá. Érezhető, hogy ha a kapcsolatnak lenne ideje kifejlődeni, Éva hatására Ádám megváltozna, de a szerelem a politikai helyzet miatt nem teljesülhet be. Évának a márkilány alakja vonzza Ádámot lelki szépsége miatt, amig a pórnő viselkedésével, nyersségével, szókimondásával és durvaságával ellenszenvet vált ki. Ádám erkölcsét dícséri, hogy nem használja ki a felkínálkozó nő ajánlatát.

Ahogy közeledik Madách a saját korához, annál inkább kapnak szereplői, és főleg Éva, negatív tulajdonságokat. Nincs min csodálkozni, hisz ezt a kort tudta személyes élményei alapján a leginkább valósághűvé tenni. Ádámban mintha megmaradt volna valami az "eredeti, paradicsomi" Ádámból, de Éva alakja állandóan változik. Londonban a jó partira, gazdag vőlegényre váró fiatal lány, aki csak látszatot tart fenn azzal, hogy erényes, becsületes ártatlanságnak mutatja magát. Hiú, kíváncsi, célja hogy mások irigységét kivívja. Bár negatív tulajdonságok, mégis tagadhatatlanul minden nő jellemzői.

A falanszter színben a nő- férfi viszony és nő- társadalom viszony olyan, mintha akár Spártába mentünk volna vissza. A nő feladata, hogy minél több gyermeket szüljön a társadalom hasznára, de a gyereket elveszik tőle. A szeretetnek és a szerelemnek itt nincs létjogosultsága. Ádám és Éva közt ennek ellenére összhang alakul ki, de a szerelem ismét a társadalom beleszólása miatt hiúsul meg.

Az utolsó színben Ádám meggondolatlanul, Lucifer hatására, fejjel rohanna a falnak, vagyis az öngyilkosságba. Éva megjelenésekor, tulajdonképpen azért, mert nem tudta véghezvinni elképzelését, durván rátámad a nőre:"Miért is jársz utánam,

Mit leskelődöl lépteim után?

A férfinak, e világ urának,

Más dolga is van, mint hiú enyelgés.

Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán."

Mégis Éva az, aki megmenti a meggondolatlan cselekedettől. Már nemcsak a nő, mint szerelmese, hanem a nő, mint anya. Ezután Ádám végre elfogadja, hogy nincs értelme kételkedni, és ideje volna elfogadni a világot és társát.

Madáchnál Ádám az egész férfi, míg Éva az egész női nem megtestesítője. Az egyes színekben különböző viszonyokat mutatott be, és már ennyivel sikerült bebizonyítania, nincs értelme kételkedni és tiltakozni ellene, a világba kell a férfi és kell a nő. Amiről a jin-jang elv szól, a nyers férfierőhöz kell a nőé, amely irányít, befolyásol, mérsékel. Nincs alá- és fölérendeltség. Eltérések természetesen vannak, de ezek csak azt határozzák meg, az adott fél az élet melyik területén teljesít jobban. A világ előrehaladásához a férfi- nő viszony egyensúlya szükséges.

írta: Peniaško Anna III.c

Áldott végszó

Még a nyáron barátaimmal, Bálinttal és Zsoltival résztvettünk egy Gyergyóditrói alkotótáborban. A helyi leánykollégiumban lettünk elszállásolva, ahol találtunk egy lepusztult szobát. A repedezett plafon beomlását valamiféle nekitámasztott gerendákkal próbálták kiküszöbölni. Az egész melankólikus hangvételű volt, a bomladozó vakolat és a mellette lévő teremmel együtt, ahol rozsdás vaságyak poshadtak, persze matracok nélkül. Rögtön jöttek az ötletek, Bálinttal berendeztük a termet és rászedtük Zsoltit, hogy modellt álljon. Bő 30 percnyi exponálás következett, a fények jók voltak, és Zsolti kitartóan ült a vaságyakra helyezett deszkán lévő kisszéken egy bazinagy kék színű műanyag hordóval a fején, ami kegyetlenül bűzlött a szesztől. Lejjebb megtekinthető egy rövid animáció és egy képsorozat is amit ezekből a képekből készítettem az elmúlt három napban. Kellemes nézegetést és köszönet az együttműködésért Bocsárszky Zsoltnak illetve Dudás Bálintnak :)

Írta: Pribék Gábor

Dudás Bálint: A feledékenység

A feledékenység, mint fogalom létezik, és létezni is fog, míg világ a világ. A feledékenység senkit sem kímél, legyen diák vagy tanár, nő, vagy férfi. De az is lehet, hogy a külvilágból érkező komponenseket az agyunk átredukálja a számára fontos vagy netalán érdekes komponensekké, amik olyan hatást váltanak ki, mint amikor tudunk valamit, majd mégsem, és mégis tudjuk, később ugyan kiderül, hogy nem úgy van az, minden vissza, elölről, és vége. Elfelejtettem. Majd ismét emlékezni rá. Fárasztó procedúra, az biztos, de ha nem lenne feledékenység, akkor nem létezne a precizitás fogalma sem, valakiben van, valakiben nincs. De ha nincs, akkor is lehet hasonlót kialakítani, ugyan brutális módszerekkel, de ki lehet kényszeríteni azt, egészen biztos.
Vagy vegyük például az orvosi műhibák által okozott beteg-elhalálozási arányt. Valakiben bennfelejtik a törlőkendőt. Ha nem lennének rossz műtétek, nem lennének, jól sikerültek sem. De persze akadnak olyan kultúrák is, ahol a feledékenység egy ősi megnyilvánulása az örök létnek, a soha ki nem múló szellem létének, egyszóval a spirituális szeánszok túlnyomó részt a feledékenység-szellemnek szólnak. Az azték törzsek a kokacserje leveléből nyert fehér port fogyasztották, mint szellemüdítő varázsszert, amit később a Coca-Cola is felhasznált. A múlt századokban a kokaint orvosilag megoldhatatlan problémák megoldására használták, majd kiderültek káros hatásai, és betiltották az alkalmazását. Ugyanígy a heroint is, 1897-ig köhögés elleni szerként ünnepelték, főleg gyerekek fogyasztották orvosi javaslatra. Az ópiátok még mindig nem mentek ki a divatból, ugyanis rengeteg gyógyszer alapanyaga a mai orvoslásban is. Nagymamáinkat kiskorukban mákteával itatták, a szép álom biztosítása végett. A feledékenységet nem lehet betiltani, eltörölni, megsemmisíteni, holott ugyanolyan káros lehet az emberre, mint a kokain vagy egyéb tudatmódosító szerek. A feledékenység halált okozható bűntett. Ugyanakkor milyen kellemes is egyben. Van ugyan rossz és jó feledékenység is, de érdemtelen ezeket felbontani, mert hiába van, akármennyire is próbáljuk fedni, ott lappang mindenkiben, és elkerülhetetlen a megtörténése. Végül is, hiába vagyunk okosak, ha az ember olyan gyarló, kegyetlen, buta világot teremt, amiben lehetetlen a lét, akkor bizony nem lehet tenni semmit az ellen, hogy az a bizonyos kis pokol, ami ott rejlik minden halandó lelkében, el ne szabaduljon. A feszültség levezetése több módon tehető meg. Legyen az ordítás, vagy festés, vagy gyilkosság, ugyanolyan megnyugtató hatással van az emberi szellemre, mint amikor elfelejtünk valami fontosat megtenni, vagy olyan dolgot, amit mások fontosnak mondtak, de ez is relatív, hisz’ minden ember maga alkotja meg azt a skálát, ami felett fontosnak tartja a dolgokat. Valakinek fontosabb mások élete, mint a sajátja. Persze ez is csak ürügy, mert minden emberben van túlélési ösztön, ami erősebb minden másnál. Ilyen helyzetben az ember feláldozna mindenkit, elárulná a családját, csak azért, mert fél a haláltól. Vagy ha nem a haláltól, mert attól nem lehet félni, hisz’ azt sem tudjuk mi az, inkább attól, hogyan fog meghalni. Tudjuk milyen kellemetlen élve feküdni a boncasztalon, pláne úgy, hogy rajtunk kívül senki az égvilágon nem tudja, hogy élünk? Egy fenét tudjuk! Senki nem feküdt még a közvetlen közelünkben élve a boncasztalon, ez lekicsinyíti annak a valószínűségét, hogy mi is ott fekszünk majd valamikor a közeljövőben.
Emlékezni, és nem emlékezni, tudatában lenni annak amire emlékeznünk kéne, és közben gondosan megszerkesztett emlékeket őrizni, egyidejűleg két egymást kizáró emlék birtokában lenni, tudva, hogy ellent mondanak egymásnak, és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát, és közben mégis igényt tartani rá, ezt a módszert alkalmazni még magával a módszerrel szemben is, elképzelhetetlen, mégis megtesszük. A feledékenységre nincs mentség, csak van. Nem lehet megbüntetni a feledékenységet, nem lehet elmélkedni róla, nem lehet papírra vetni a fogalmat, nem lehet szavakba önteni mindazt, ami lejátszódik az emberben, és nem lehet csak úgy eltörölni az emberi természet egyik tulajdonságát, nem lehet határozatot hozni a feledékeny emberről, nem lehet számon kérni a feledékeny embert, nem létezik feledékeny ember, mert minden ember feledékeny, nem létezik a semmi, mert nincsen a semmiről alkotott képünk, és a semmiről nem is lehet alkotott kép, mert akkor a semmi elvesztené a jelentését. A semmi egyenlő a feledékenységgel, mert nem lehet alkotott képünk, egy olyan dologról, ami nem is létezik a valóságban, mert a feledékenység nem létezik, csak van, és el kell fogadni, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Ezt nem lehet számon kérni, így a feledékenységről való elmélkedés csupán üres szó, üres fogalom, üres fogalmazás, üres büntetés. Egyszóval semmi.
U.I.: Elnézést a késésért, de tegnap nem működött az internet, így csak most tudtam elküldeni. Megértését köszönöm. Dudás Bálint.